Gyász

Nem is tudom hogyan kezdjem el. Csütörtök hajnalban elhunyt a kisfiam. Áprilisban lett volna 3 éves. Kedden kezdődött az egész azzal, hogy belázasodott. Nem volt magas, kb 37 valamennyi, amit a szokásos módon kezeltünk, és hatott is. Ha lement a láza ugyanolyan aktív, jókedvű gyerek volt, mint mindig. Szerda délután már nagyon magas lázzal kelt a délutáni alvásából, ezért úgy döntöttünk, hogy bevisszük őt a kórházba. Kórházneveket szándékosan nem fogok írni, nem szeretném ha ebből bajuk származna. Legyen elég annyi, hogy az ott dolgozók mindegyike maximálisan megtett mindent, amiért hálával tartozunk nekik. Mire beértünk a kórházba, ami kb 30 percnyi autóútra volt tőlünk, már nem nagyon volt magánál. Rögtön megkezdték őt ellátni, azonban minden beavatkozás ellenére az állapota csak tovább romlott. Az ottani szemész orvos látott valamit a szemfenekén, ezért MRI vizsgálatra egy másik intézménybe szállították őt rohammentővel. Később kiderült, hogy már ekkor agyhalott volt. Az MRI egy duzzanatot mutatott ki az agyában. Átszállították őt az ilyen esetekre specializálódott intézménybe,ahol is az volt a terv, hogy meglékelik a koponyáját, ezzel biztosítva helyet a duzzanatnak. Ekkorra azonban már a vérkeringése sem működött, igy nem volt lehetséges a műtét. Végül 6:45-kor adta fel a kis teste a harcot. A harcot, melyben egyetlen másodpercnyi esélye sem volt.

Hogy miért írtam ezt le? Van közösségi médiám, de soha semmit nem osztok meg. Számomra ezt jelenti az, hogy magán élet, szándékosan írva külön. Ezt most mégis le kellett írnom. Nem a részvétnyílvánító és kitartást kívánó kommentek miatt. Hálás vagyok, leszek értük ha lesznek, de nem fognak segíteni. Olyan kommenteket se kérnék, hogy mit kellett volna máshogy tennünk. Állandóan ezen agyalok azóta úgyis. Mit kellett volna máshogy tennem, hogy megvédjem es megmentsem a fiam. A jelen pillanatban rendelkezésre álló információk alapján semmit nem tudtunk tenni, az influenza egy olyan agresszív változata támadta meg, hogy semmi esélye nem volt. Az agyam tudja ezt, a szívem mégsem képes elfogadni.

Azért írom le, hogy kiadjam magamból. Sírni sajnos nem tudok, csak nézek magam elé. Próbálok értelmet keresni a megmagyarázhatatlanban. Próbálom felfogni, hogy egy csupaszív, élettel teli kisfiúnak miért lett vége az életének kb 3 óra leforgása alatt. Erősnek kell lennem a feleségem, a másodszülött fiam miatt is. Ő most fél éves, őt nem hagyhatom cserben, mint a bátyját. Annyi kérdés van bennem, és mégis üres vagyok. Tudom, ez mind a gyász része. Volt már részem gyászban sajnos, de ott idősebb rokon ment el, ami az élet része, tudat alatt számítunk rá. De erre nem. És ezzel nem is tudom hogyan lehet együtt élni. Nem is együtt, hanem inkább élni. Azt pedig muszáj lesz, a gyerekem és a feleségem miatt is.

Nagyon szívesen beszélgetnénk sorstársakkal. Nagyon remélem, hogy nincs itt ilyenek, mert senkinek nem kívánok ilyen fájdalmat. Azonban ha mégis, és lenne kedvük beszélgetni, akkor azt nagyon szívesen vesszük.

Az én kisfiam maga volt a feltétel nélküli és töménytelen szeretet. Áradt belőle. Vigyázzatok egymásra.