Nem bírom tovább

Sziasztok! Fogalmam sincs, hogy hol kezdjem. Teljesen szét vagyok esve, ez már nem az első szétcsúszásom életem során, de most úgy érzem nincs megoldás, ha túlélem csak rosszabb lehet.

Teljes kudarc az életem, semmi jövőképem, pedig még viszonylag fiatal vagyok..27

Kezdődik ott, hogy fogalmam sincs arról, hogy ki vagyok. Millió önfejlesztő és önismereti könyvet olvastam de semmi hatása, csak megijedek attól, hogy nem tudom még mindig ki vagyok, mit akarok.

Nem sokat segített, hogy 10 év alatt durván 5 hosszabb kapcsolatom volt, egymás után kb szünet nélkül…(szánalmas, de féltem, hogy egyedül maradok). Minden barátomnak más más személyisége volt és én mindig ahhoz azonosultam. Azokat a zenéket hallgattam, azokat csináltam mindig amit ők…

Tanulás, munka és karrier… mégrosszabb

Egyetemre mentem befejeztem, belekeztem egy, kettő, sőt 3 szakmát tanulni, amit szintén nem fejeztem be..viszont nyáron megcsináltam egy képzést, ami után nem foglalkoztam a szakmával..februárban lesz még egy képzés, de már most érzem kár.

Jelenleg van egy viszonylag jó állásom egy irodában, ahol 1 munkatársam van, vele elvagyok. De barátaim nincsenek, egytől egyig mindenkit ellöktem magamtól. Nincs pofám visszamenni hozzájuk. Undorító ahogy az emberi kapcsolataimmal bánok, mindig megpattanok, ha közelednek hozzám. Rendesen ghostolom őket.

Lassan 1 éve vagyok együtt a barátommal, hála istennek sokat voltunk külön (táv kapcs), emiatt nem látta, hogy mennyire szétvoltam hullva.

Idén nyárin annyira befordultam, hogy 1 hétig nem mentem ki a lakásból, akkor éreztem szükségem van valamire amire megoldja a problémám. Elmentem egy pszichiáterhez aki az első alkalom után írt fel nekem gyógyszert, semmi mást nem tudtam csinálni csak feküdni, a sötét szobában. Így nem szedem azóta.

Visszatérve a barátomra, annyira kibaszottúl sajnálom, mert jobbat érdemel,mint én. Ő elmondta, hogy szeretne normális nőt formálni belőlem, bemutatott a családjának, ő azt hiszem , hogy velem szeretne lenni. Észre vette, hogy nincsenek barátaim. Tudom, hogy ezt nem basztatásból mondja… de ha erről felkerül a szó a szívemre veszem, befeszülök… olyan vagyon olyankor mint egy gyerek…

Persze ha még emellè a sok szar nem lenne elég… utálok kimenni az utcára, utálom ha más emberekkel egy légtérben vagyok. Sokszor azon kapom magam, hogy olyan szinten szorongok, hogy még járni is elfelejtek. Szó szerint, azon gondolkozok , hogy hogy kellene elsétálnom az emberek mellett. Szemkontaktus 0, rettegek attól ha valaki rám néz. Kerülöm az interakciót, nem akarok beszélgetni senkivel.

Többször gondolkoztam már az öngyilkosságon. Most pedig úgy érzem tényleg a küszöbén állok, nap,mint nap a halálom kívánom.

De nem tudok erről senkivel beszélgetni, pénzem nincs pszichológusra és nem is merek elmenni… annyira ki van a faszom az élettel

mi a megoldás?