Ventilálni szeretnék

Sziasztok, Ne haragudjatok, de muszáj kiadnom magamból ami most bennem van. Sajnos a környezetembe nem tudom senkinek. A helyzet az, hogy első gyerek, tervezett, akartuk. Nem vagyok már 20 éves, hogy azt lehessen mondani korai volt. 1 hónapja szültem és brutális szülés utáni depresszióm van, nem bírom, hogy minden rám szakad, sajnos a férjem beteg lett. Először egy vírusos torokgyulladás utána egy gennyes középfül gyulladás dobhártya szakadással. Így ő a kicsi közelébe közel 2 hete nem megy. De eddig ő segített legalább az esti altatásnál, illetve a kutyákat rendezte vagy csinált vacsit/ teát amíg én túl éltem a gyerekkel. (Hasfájós). Egyetlen segítségem az anyukája, (az én családom messze él és közel 1 hónapja mindenki beteg valami köhögéses szarsággal) na de ma kifakadtam az anyukájának amikor jött, hogy nem bírom fizikailag és mentálisan se hogy ennyire rám van utalva a gyerek 1 órákat alszom és rettegek hogy a férjemmel történik valami vagy a gyerekkel mert elborul az agyam a kimerültségtől. Erre az volt a válasza, hogy nem kell a hiszti, nem fog semmi történni meg bármi van úgyis meglesz oldva. Őszintén egy egy rosszabb epizódomba azt érzem, hogy összepakolnék és elmennék vagy bár meghalnék és vége lenne. Ránézek a gyerekre és ürességet érzek csak mint egy robot ellátom, tisztába teszem, fürdetem, etetem de semmit se érzek. Azt érzem én már nem számítok, anyósom is mindig hangoztatja milyen tündéri ez a gyerek ezzel is azt érzékeltetve hogy én vagyok ehhez gyenge. Köszönöm, hogy kiírhattam. 🙏🏽