Ti szoktátok elveszíteni a türelmetek a kisgyereketekkel?

Ez egy ventilálós poszt lesz. Elfáradtam. Nagyon jó kedvű, pozitív személyiségnek tartom magam, az én világképemben a pohár mindig félig tele van. Szerencsémre olyan férjem van, aki szintén egy nagyon derűs, optimista, türelmes alkat. Bár ő Buddha, hozzám képest. 2,5 éves a kisfiunk, akit mindennel jobban szeretünk, hihetetlen tündér, de egy eleven bomba is egyben. Amivel nincs baj, életkori sajátosság, de mégis vannak napok vagy időszakok amikor nem marad türelmem, puffogok magamban meg néha a kisfiamnak is, hogy “légy oly szives egy picit nyugodj meg, kapcsolj alacsonyabb fokozatra.” Kiabálni sosem szoktam, de volt már, hogy felemeltem a hangom, mikor direkt a kiváncsisága és kreativitását fejlesztve, de olyan dolgokat csinál egy huzamban, ami veszélyes vagy épp ezernyi plusz feladatot teremt (kiönti a kakaóját a kanapéra, mindenhol szétmorzsál, csokis kezét direkt végig húzza a falon, nyakig a wc vizében turkál…). Tudom, hogy beletartoznak a kisgyerekes létbe, de én most nagyon elfáradtam. Ti hogy küzditek le ezeket a nehéz, türelmet próbára tevő időszakokat? Tudtok mindig türelmes, kedves maradni a gyereketekkel? Nagyon bűntudatom van :(Köszi, ha meséltek saját megéléseket!